Látom az embereket, ahogy nap, mint nap rohannak. Rohannak a munkahelyre, a munkahelyről, a boltba, az orvoshoz, a hivatalba. Én is rohanok. Most éppen haza. Mert sok a teendő és kevés az idő. Két éves kislányom szedi aprócska lábait mellettem. Egyszer csak megáll, leguggol. „Bo”- mondja. Bogár, megnézzük, tényleg szép. „Tapos”. (Vajon kitől látta ezt? Gyermekeink saját tükreink…) „Ne taposd el, hadd éljen szegény, ő is Isten teremtménye.” Sétálunk tovább, fejben már teregetek, bár a munka is vár, és az ebéd sincs még sehol. Rám köszönnek bicikliről: „Adjon Isten!” Adjon. Mit is? Időt, most az jönne a legjobban, egy kis idő. Pedig az Isten adott, ma is 24 órát.
Figyelem környezetemben a sok fiatalt, aki nem boldogul. Vagy boldogul, de jobban szeretne. Külföldre mennek. Rokonok és barátok nélkül. Persze idővel majd lesznek ott is. Talán. És látom az itthon maradtakat. Azokat, akik engedik őket, hadd boldoguljanak, és azokat, akik nem engedik, minek mentek el? Látom rajtuk a fájdalmat, kin egy kicsit jobban, kin kevésbé. Van, aki csendben imádkozik, van, aki hangosan szitkozódik, s kérdi: „Mit ad Isten?” Hazát, ahova születtünk, ahol otthon lehetünk.