Látom az embereket, ahogy nap, mint nap rohannak. Rohannak a munkahelyre, a munkahelyről, a boltba, az orvoshoz, a hivatalba. Én is rohanok. Most éppen haza. Mert sok a teendő és kevés az idő. Két éves kislányom szedi aprócska lábait mellettem. Egyszer csak megáll, leguggol. „Bo”- mondja. Bogár, megnézzük, tényleg szép. „Tapos”. (Vajon kitől látta ezt? Gyermekeink saját tükreink…) „Ne taposd el, hadd éljen szegény, ő is Isten teremtménye.” Sétálunk tovább, fejben már teregetek, bár a munka is vár, és az ebéd sincs még sehol. Rám köszönnek bicikliről: „Adjon Isten!” Adjon. Mit is? Időt, most az jönne a legjobban, egy kis idő. Pedig az Isten adott, ma is 24 órát.

Figyelem környezetemben a sok fiatalt, aki nem boldogul. Vagy boldogul, de jobban szeretne. Külföldre mennek. Rokonok és barátok nélkül. Persze idővel majd lesznek ott is. Talán. És látom az itthon maradtakat. Azokat, akik engedik őket, hadd boldoguljanak, és azokat, akik nem engedik, minek mentek el? Látom rajtuk a fájdalmat, kin egy kicsit jobban, kin kevésbé. Van, aki csendben imádkozik, van, aki hangosan szitkozódik, s kérdi: „Mit ad Isten?” Hazát, ahova születtünk, ahol otthon lehetünk.  

Nap, mint nap hallom a sok panaszt. Panaszt a betegségről, a pénztelenségről, az esőről, a napsütésről, a hidegről, a melegről. Mostanában én is sokszor, nagyokat sóhajtva törlöm meg a homlokom. A lakásban 30 fok, odakint 38. Meddig tart még? Melegben hidegért, hidegben melegért fohászkodunk. Még jó, hogy az Isten mindent a maga idejében ad, és nem akkor, amikor kérjük. Mert mit ad Isten? Nyáron meleget, télen hideget. Ha erő kell, egészséget, ha pihennem kellett volna, de nem tettem, bokatörést. És persze a mindennapi kenyerünket.  

Sokszor figyelem a boldogtalan, hálátlan embereket, akik úgy érzik, nincs szép és nincs jó az életükben. Néha én is mélypontra jutok, amikor minden reménytelennek és kilátástalannak tűnik. Ilyenkor eszembe jut a családom, a napkelte a konyhaablakból, a vízcsepp egy fűszálon, melyen megcsillan a fény, egy beszélgetés, egy mosoly, a naplemente lóhátról, a tücsökciripelés, mely otthonossá teszi az éjszakát, emberek, akik voltak és vannak az életemben. És mindezekért hálás vagyok, mindezeket ajándékként élem meg. És ha ennyi mindent ad az Isten, mit kívánhatnék még? Talán csak egy dolgot: bölcsességet. Bölcsességet, amivel mindezt megélem, és nem csak túlélem. Bölcsességet, hogy mindenre legyen időm, amire valóban szánnom kell. Bölcsességet, hogy mindenem meglegyen, amire tényleg szükségem van. Bölcsességet, hogy dolgozni tudjak, amikor munkába hív, és pihenjek, amikor megálljt parancsol. És ha mindehhez nincs elég, hát kérek. Hiszen az írás is ezt mondja: kérjetek, és adatik nektek, keressetek, és találtok, zörgessetek, és megnyittatik nektek. (Mt 7,7) Mert aki bölcsen él, az talál csak igaz boldogságot az életben, megnyugvást az elmúlásban, és tiszta szeretetet a másik emberben.

Komorné Csernáth Erszébet