Húsvét, amikor Jézus előttünk megy…
Márk 16, 1-14. (7)
„… előttetek megy…”
Ugyanúgy indult az első Húsvét kora reggele az asszonyoknál, mint ahogy a Nagypéntek véget ért Arimátiai Józsefnél, amikor Jézus holttestét kikérte Pilátus helytartótól. Az ember ugyanazzal a lelkülettel dolgozott. Arimátiai József a temetést bonyolította le így, az asszonyok pedig az illatos kenetekkel való megkenést akarták tökéletes precizitással és kegyeletteljesen elvégezni.
Arimátiai Józsefben és a három asszonyban az volt a közös, hogy a legjobb jó szándék dobogott a szívükben. Ez volt az a tőlük telhető legtöbb, ami ezen a gyászos hétvégén belőlük fakadt. A sírhoz érkezve mégis valami „döbbenet-lavina” zúdult az asszonyokra. A nagy kő el volt hengerítve a sír szájáról, majd egy „fehér ruhába öltözött ifjú”, azaz egy angyal, a sírboltban ült, ráadásul megszólalt. Végül még szinte parancsolgatott is, hiszen arra utasította őket, hogy „menjetek el és mondjátok meg a tanítványainak (…) hogy előttetek megy Galileába: ott meglátjátok őt, amint megmondta nektek.”
„… előttetek megyek Galileába” (14,28). Ismerősnek kellene tehát lennie. A tanítványok erre már nem is emlékeztek. Talán el sem mondták az asszonyoknak; hogy az Úr Jézus Nagycsütörtök éjszaka mit mondott nekik. Az angyal viszont tudta ezt az információt. Nem csoda, hiszen mint Isten küldötte, ő maga is a tőle telhető legtöbbre törekedett…
Ha Arimátiai József, az asszonyok és az angyal is a tőlük telhető legtöbbre törekedtek, akkor mire törekedett az élő Isten?
Azonnali válaszunk: a Tőle telhető legtöbbre! Istennek pedig a „Tőle telhető legtöbbje” nem más, minthogy újra előre megy. Úgy újra, ahogy mindig. Ahogy tette azt a teremtéskor, hiszen minden eleve Vele kezdődik. Aztán ott van a Tízparancsolat, „Én vagyok az Úr a te Istened…” És egyébként ez a Biblia nevű könyv amúgy is tele van ilyen isteni előmenetelekkel…
Amikor viszont ez a szent sorrend felcserélődött, egyrészt azonnal megváltoztak az erőviszonyok, másrészt az ember a tőle telhető legrosszabbra kezdett törekedni. Odáig fajultak a dolgok, hogy - többek között - Káin agyoncsapta Ábelt, Dávid király elcsábította Betsabét, Salamon nem tudott ellenállni a gazdagságnak és a hatalomnak, a nép pedig beszennyezte az istentiszteletet.
De Isten látta az ő népe mindenkori legnagyobb hódítóját, a Sátánt is, aki szintén a tőle telhető legtöbbre törekedett az ember, Istentől való elszakításában. Az ő legnagyobb kísértése pedig az, hogy elhiteti az emberrel, hogy az a normális dolog, ha ő, maga, az ember megy elől. Ezen a nagyhéten nem ezt látjuk? Júdás elárulja, Péter megtagadja Jézust, a tömeg „Feszítsd meg!”-et kiabál, a többiek futnak, az asszonyok sírnak, Pilátus gyáva, Kajafás és a hivatalosak vért kívánnak, a katonák vadul ütnek, tehát mindenki a tőle telhető legtöbbet teszi… csak az a nagyon nagy baj, hogy eközben szinte észre sem veszik, hogy az események sodrásában ők mennek elől.
Abból pedig, amikor az ember ment elől, még nem sok jó sült ki, még akkor sem, amikor az a legjobb jó szándéknak tűnt. Tragikus példák sokaságát említhetnénk Izrael és egyáltalán az emberiség életéből, amikor nem Isten ment elől, mert nem engedték előre.
A kérdést ma sem lehet megkerülni. Engedjük-e Jézust előre? Azt, akit az Atya, mint Szabadítót küldött, hogy golgotai halálában a világ átkos betegségét, a bűnt magára vegye, hogy feltámadásában Isten megmentett választottainak élére állhasson. Jézus előre engedése egyenlő az élettel, mely a halált is legyőzte.
És mindezek után, húsvétkor, az „Élet diadalmas ünnepén” az a kérdés, hogy Te, megteszel-e minden tőled telhető legtöbbet azért, hogy Jézus Krisztus, a Feltámadott előtted mehessen? Mert neked most nem rohanni, tenni, csak hinni kell és kimondani: Vezess Jézusunk! Ámen
Lovász Krisztián
