Mintegy 800 kilométert gyalogolt szűk egy hónap alatt az El Camino-n Molnár Katalin, a Hajdúböszörmény Kálvin téri Református Egyházközség fiatal tagja. A zarándoklaton megismerhette saját határait, béketűrését, alkalmazkodási készségét és kitartását. De talán ami a legfontosabb, hogy nap mint nap megtapasztalta a Teremtő gondviselő jelenlétét.   

Amikor megérkezem az interjú helyszínére, a szokásos kézfogás és bemutatkozás helyett puszival üdvözöljük egymást Katussal, hiszen régi ismerősök vagyunk. Egy iskolába jártunk, egy gyülekezetbe, és később a közösségépítő munkában is segíthettük egymást, amíg az Úr máshová nem hívott. Katust szerény, tevékeny, lelkes embernek ismertem meg, aki csendben éli az életét. Ugyanakkor időnként előrukkol valamivel, amire mindenki felkapja a fejét. Már aki tudomást szerez róla, merthogy nem szokása nagy dobra verni a dolgait. Csak szerényen – ő Katus.

Beszélgetésünk elején arra voltam kíváncsi, hogy miért indult útnak a Camino-n? Az egyik legjobb barátnőjének élménybeszámolója, és egy karácsonyi ajándék könyv, ami szintén egy hosszú túráról szólt. Nagyon megérintett az a szabadság érzés, amit a könyvben olvastam, és úgy éreztem, hogy nekem erre nagyon nagy szükségem van – mondja Katus. Mint meséli, januárban döntött úgy, hogy részt vesz a Camino-n, de hogy ez ne maradhasson meg az elhatározás szintjén, még abban a hónapban megvette a repülőjegyét, tavaszra - itt egy kis mosoly suhan át mindkettőnk arcán, mert igen, Katus már csak ilyen, kicsit határozatlan néha. Mi volt az, amit keresett? – merül fel bennem a kérdés. Ugyanezt a kérdést teszik fel az út elején minden zarándoknak – mondja Katus. Ott döbbent rá, hogy nem tudja, miért, csak egyszerűen szeretne elindulni. Mint mondja, nagyon szeret sétálni, és egy ilyen hosszú út jó alkalom arra, hogy egyedül legyen önmagával, amire a hétköznapokban igen kevés a lehetősége. (Katusnak tíz testvére van, és mint mondani szokták, az még gombócból is sok.) Mai rohanó világunkban hajlamosak vagyunk megfeledkezni a befelé figyelésről. Belemerülünk a mindennapokba, és egyszer csak azt vesszük észre, hogy el vagyunk fáradva, meg vagyunk fáradva – mondja. Ő is ezt érezte. A zarándoklat első pár napja után többen mondták neki, hogy nagyon gyorsan megy, nagyon hamar eléri az állomáspontokat. Ekkor döbbent rá, hogy milyen rohanó életet él ő a mindennapokban, és lassított. Az volt számomra a legfontosabb, hogy egy teljes hónapra kivettem magam ebből a rohanó világból – mondja Katus, aki lelkiismeretes és gyümölcsöző munkát végez a gyülekezetében. Gyermek-istentiszteleket tart, és az ifjúsági bibliaórákat is vezeti, nem beszélve a nyári táborokról. Ismerve Katus mély hitét, arról kérdezem, hogyan élte meg a Camino-t lelki értelemben. Mint mondja, nagyon sok apró megtapasztalása volt az út során, amik által közvetlen közelről érezhette, hogy Isten valóban, az életünk minden napján a kezében tart minket. Álmodni sem mertem volna arról, hogy fizikálisan olyan dolgok történnek velem, amiből ennyire érezhetem Isten jelenlétét, gondviselését. Ez mind lelki feltöltődést adott és még mélyebb bizalmat az Isten felé, aki tényleg a tenyerén hordoz – meséli Katus olyan átéléssel, hogy még én is libabőrös leszek. Az egyik legemlékezetesebb eset, amikor viharba került a puszta közepén, ahol a százötven centijével bizony ő volt a legmagasabb pont. Egyszerre legalább öt villám csapott le, pár száz méterre tőle. Ekkor egy ének jutott eszébe: Az Úr irgalma végtelen. Ezt kezdte el énekelni, és nem csak épp bőrrel, de nagyon derűs lélekkel, azzal az érzéssel a szívében érte el a legközelebbi falut, hogy őt valóban irgalmába vette az Úr.               

Minden túra sarkalatos pontja, az úti csomag összeállítása. Így van ez az életben is, nem mindegy, hogy mit, és mennyit cipelünk magunkkal nap mint nap. Bár Katus tényleg csak a minimumra szorítkozott, amikor összeállította a csomagját, a túra közben kiderült, még lehetett volna csökkenteni a terhen. Teljesen feleslegesnek bizonyult egy spanyol és egy angol kisszótár, mivel a meglévő angol tudásával tökéletesen elboldogult. Megfordult a fejében, hogy otthagyja ezeket az egyik szálláson, de utána eszébe jutott: ha egyszer már ezeket elvitte magával, akkor cipelje a súlyukat – meséli mosolyogva. És itt egy kicsit már át is térünk a lelki terhekre. A Camino nagyon jó tanító ebből a szempontból is, mondja Katus: rájövünk, mi mindent cipelünk feleslegesen, és sokszor még akkor sem tudjuk őket letenni, miután felismertük ezt. Találkozott olyan túratársakkal, akik hajlakkot vagy épp hajszárítót vittek magukkal – ezek teljesen felesleges dolgok – mondja. Az út már nem nézi, hogy mi van rajtad, vagy hogy nézel ki. Rátérünk Katus lelki csomagjára. Három dolgot vitt magával, ami nyomasztotta. Az út végén rájött arra, hogy ezek nem az ő problémái, és el kellene engednie őket, másként látni a helyzetet. Nagyon érdekes dolog ez – mondja Katus. Meséli, hogy a Camino azért is jó, mert rávilágít arra, mi az, ami fontos az ember életében, és mi az ami nem. Mi az, amiért küzdeni kell, és mi az amiért nem. Az aggodalom és a harag hordozása csak plusz teher, amiket el  kell tudni engedni. Ekkor az ember lelke könnyebb lesz, és egy kicsit a táskája is – mondja mosolyogva.

Végig motoszkál bennem a kérdés, hogy mennyire tudott reformátusként azonosulni a katolikus kegyhelyekkel? Mint meséli Katus, mindenhol részt vett a zarándokoknak tartott esti miséken. Különleges volt, hogy annak ellenére, hogy mégcsak nem is értette mit mondanak a papok, mégis érezte, miről szól a prédikáció. Most is érzem Katus hangjában a meghatottságot, amikor arról beszél, hogy többször látott felnőtt férfiakat sírni ezeken az alkalmakon. Számomra itt vált nyilvánvalóvá, hogy mi mennyire törékeny emberek vagyunk, akiknek az Istenre mindig szükségük van. Felejthetetlen volt ezt megtapasztalni a Camino-n - mondja.    

Hosszan mesél még Katus az élményeiről, és nekem is rengeteg kérdésem lenne még, de tudom, hogy úgysem írhatok le mindent. Talán nem is baj, hiszen mint mondja Katus, sok mindent nem is tud megfogalmazni, ami benne van az ő Camino-érzésében. És hogy mit adhat nekünk egy másik ember Camino-ja? A felismerést, miszerint kell, hogy legyen az életünkben egy túrabot, amire mindig támaszkodhatunk, egy sebtapasz, ami gyógyítja sebeinket, egy nyíl, ami mutatja a helyes irányt, és egy nagy, kagyló alakú tenyér, ami hordoz a nehéz időkben is. Mindezt ki mástól kaphatnánk meg, mint a teremtő és gondviselő Úrtól.   

Komorné Csernáth Erzsébet