Hullanak a sárga falevelek az egyre színesebb ruhákba öltöző fákról. Már jólesően melegítenek a napsugarak, nem kell menekülni előlük. Megérkezett az ősz, és langyos szellővel tankönyvillatot hoz magával. Becsengettek. Egy újabb tanév, újabb lehetőségekkel, újabb esélyekkel. Zsibongás, izgatottság, a nyári élmények lendülete – szinte vibrál a levegő az iskolák körül az első napokban. De mi marad mindebből, amikor elmúlik az újdonság varázsa és megfakul a nyár emléke? Mi marad a hátralévő, mintegy kilenc és fél hónapra? A dolgozatok, feleletek, számonkérések, vizsgák. Ennyi lenne az iskola? Ha így nézzük, igen. De miért ne nézhetnénk másként?

A világ megismerése, magabiztosságot adó alapműveltség megszerzése, életre szóló barátságok, könnyfakasztó nevetések, diákcsínyek, szerelmek, példaképek, tanítómesterek. Ez is mind az iskola. És mit adhat még? Hitet, hazaszeretetet, gyökereket, és még nagyon sok megfogalmazhatatlan élményt, érzést. Mindenkiben nyomot hagy az iskola, nyomot hagynak a tanárok. És szükség van ezekre a nyomokra, melyek később emlékeztetnek, utat mutatnak, hogy ne tévedjünk el a világ rengetegében. Tanáraink magokat vetnek el bennünk, melyeknek sokszor hosszú évekre van szükségük, hogy gyümölcsöt hozzanak. Szerencsés az a tanár, aki láthatja munkájának eredményét, ami folyamatos megújulásra és fáradhatatlanságra ösztönzi. És szerencsés az a tanítvány, aki felismeri magában az egykor elültetett magot, így kellő alázattal él tálentumaival. „Kiment a magvető, hogy elvesse a magot. Vetés közben némelyik az útfélre esett, és eltaposták, vagy az égi madarak megették. Némelyik kősziklára esett, és amikor kikelt, elszáradt, mert nem volt nedvessége. Némelyik a tövis közé esett, és a tövisek vele együtt felnövekedve megfojtották. Némelyik pedig a jó földbe esett, és amikor kikelt, százszoros termést hozott. (Lk 8,5-8) Igyekezzünk hát, hogy jó föld lehessünk. S ha mindezt az alapot és útravalót megadja az iskola, mi több kellhet még ahhoz, hogy később környezetüket, településüket, hazájukat szolgáló és építő felnőttekké váljanak azok, akik ma még az iskolapadban ülnek? Talán csak egy nagy láthatatlan kéz, mely végigvezet az úton...            

Komorné Csernáth Erzsébet