Koncertsorozatot indítottak fiatal lelkészek a Református Egyház jövőjéért. Az első zenei alkalmat Nyírábrányban tartották május 26-án délután. A kezdeményezés célja, hogy a lelkipásztorok szolgálatukkal az adott gyülekezeteket segítsék úgy, hogy egyúttal a közösség tagjai is tesznek a saját jövőjükért.

„Sőt, ezenkívül a gyülekezetek kiválasztották őt útitársunknak is ebben az adománygyűjtésben, amelyben szolgálunk, magának az Úrnak a dicsőségére és a mi készségünk megmutatására.” (2Kor 8,19) Ez az ige vezérelte a három fiatal lelkipásztort, amikor egy beszélgetés alkalmával megszületett a koncertsorozat ötlete. Repelik Zsuzsanna Eszter, a Nyírségi Református Egyházmegye missziói lelkipásztora, Peleskey Miklós, a Debreceni Református Hittudományi Egyetem beosztott lelkipásztora és Komor Csaba, a Nyírábrányi Református Egyházközség lelkipásztora látva és ismerve sok gyülekezet helyzetét, elhatározta, hogy a maguk eszközeivel és lehetőségeivel segítenek azokon a közösségeken, amelyekhez a szolgálatuk köti őket.

Váradi Lászlóné Ilona a hétköznapok legapróbb dolgaiban is tapasztalja az Úr vigyázó tekintetét. A Hajdúnánási Református Egyházközség újonnan megválasztott presbitere úgy érzi, hogy ez a szolgálat még közelebb hozta az egyházhoz. Ilona vallja, hogy a gyülekezeti szolgálat alapja az, hogy családtagként éljen az ember ebben a közösségben.

Százötven évre visszamenőleg presbiterek voltak a családja férfi tagjai – meséli Váradi Lászlóné. - Nagyon megható érzés volt, amikor felkértek, hogy legyek presbiter. Testemet, lelkemet odaszántam  a szolgálatra. Mint mondja, ez hozta most újra közelebb az egyházhoz. Gyermekkorában ugyan hitben nevelték, és mindig is kötődött a gyülekezethez, de a rendszerváltás után egy ideig – az ünnepeket kivéve - nem járt templomba. A férje ebben az időben nem szívesen ment, így ő is elmaradt - magyarázza. Férje három éve halt meg, azóta ismét aktív tagja a gyülekezet közösségének. Amikor arról kérdezem, hogy nem érzett-e hiányt, amíg nem járt templomba, a válasz azonnal érkezik: - A hiánya mindig megvolt. Mindig fontosnak és természetesnek tartottam azt, hogy a gyermekeim is hitbeli nevelést kapjanak. Úgy gondolom, hogy a presbiterség alapfeltétele az, hogy családtagja legyek az egyháznak. Ilona arról mesél, hogy idén a nőszövetségbe is belép. Most már úgy érzi, tudja vállalni ezt a szolgálatot. - Nekem a vasárnap az vasárnap. Ekkor nem sütünk, nem takarítunk. Nekem ez ünnepnap.

Már a beszélgetés közben érezhető, az az emberszeretet, ami árad Váradi Lászlónéból. Megerősítést nyer ez az érzés, amikor a gyülekezeti szolgálatáról kérdezem. - Vannak olyan gyülekezeti tagok, akik már nehezen közlekednek, őket autóval elviszem a presbiteri gyűlésekre, hogy részt tudjanak venni. De a szeretetvendégségekre is mindig süt valamit. Az idős szomszédait pedig rendszeresen gondozza, látogatja. Mint meséli, egyikőjük már a református szeretetotthonban lakik, de még ma is rendszeresen látogatja.

Régi álma vált valóra a Balmazújvárosi Református Egyházközségnek, az újonnan felépült többcélú közösségi ház átadásával, május 6-án. Az épület, melyben ifjúsági központ, levéltár, kiállítás és segédlelkészi lakás is helyet kap, egy idős házaspár adományából épülhetett fel.  

János evangéliumának tizenkettedik fejezete alapján hirdette az igét Fekete Károly, a Tiszántúli Református Egyházkerület püspöke a felszentelő istentiszteleten. Mária történetén keresztül, aki nádrussal kente be Jézus lábát, egy valódi hálás család története áll előttünk – mondta a püspök. Mi történt ezzel a családdal? Részesültek a Jézus Krisztus erejében – így foglalta össze egy gondolatban a választ Fekete Károly. A történeten keresztül a gyülekezet lelkére helyzete, hogy azok az igaz hittel élők, akik megtapasztalják az Úr áldását, szolgálni akarnak neki. Szolgálni, hogy áldozatukkal kifejezhessék hálájukat az Istennek. Ez történt a balmazújvárosi gyülekezetben is, amikor az idős házaspár, nagy összegű felajánlásával felépülhetett a közösségi ház.   

Idén a Balmazújvárosi Református Általános Iskola és Óvoda rendezte meg a Hajdúvidéki Református Egyházmegye hagyományos zsoltáréneklő, rajz- és bibliaismereti versenyét. Az április 14-én tartott vetélkedőre összesen százharmincöt gyermek érkezett, hét település hét gyülekezetéből. 

A versenyt Szabadi Árpád esperes egy rövid áhítattal nyitotta meg a balmazújvárosi református templomban. A megnyitón az izgalommal teli légkörben a fiatalok lelkére helyezték, hogy a vetélkedőnek nincsenek vesztesei. - A mai napon nem a versengés az elsődleges cél, hanem, hogy tudjunk egymásról az egyházmegyén belül, a fiatalok ismerkedjenek egymással, és nem utolsó cél az sem, hogy a Biblián keresztül a jézusi tanításokat tanítsuk a gyermekeknek – mondta Szabadi Árpád, a Balmazújvárosi Református Általános Iskola és Óvoda igazgatója.

Minden ember életében vannak mélységek és magasságok. A kérdés az, hogy ki hogyan kezeli és éli meg ezeket. Fekete Lajosné Julianna mindig az Úr kezét fogva járt az úton. Négy gyermeke közül ketten a lelkészi pályát választották. Tragédiákat és mélységeket is megélt, mégis mindig, minden körülmény között megmaradt a hitben. A Téglási Református Egyházközség tagja nem tudja elképzelni az életét hit nélkül. 

Fekete Lajosné Julianna születésétől kezdve hitben nevelkedett. Heten voltak testvérek, családja katolikus volt, így ő is ezt a vallást örökölte és gyakorolta. Egészen a házasságkötéséig. Julika a vasúttársaságnál dolgozott, itt ismerkedett meg férjével, akinek édesapja református lelkészként szolgált Csarodán és Tákoson. - Amikor összekötöttük az életünket, számomra természetes volt, hogy nekem kell váltani. Így lettem református – meséli Julika. Tégláson éltek, az édesanyjánál. Kislányuk, Tímea még csak három hónapos volt, amikor egy csütörtökön elutaztak Csarodára. Pénteken egyházlátogatás volt a gyülekezetben, férje itt segített az édesapjának. Másnap viszont már dolgozott, így ő még késő este vonattal visszaindult Téglásra. - Nagyon fáradt volt, mert amikor csütörtökön elutaztunk Csarodára, előtte való éjszaka szolgálatban volt. A három hónapos pici gyereknek pedig új volt a hely, így nem sokat aludtunk azon az éjjelen. A férjem elaludt hazafelé a vonaton, és téglás helyett a következő településen, Újfehértón szállt le. A sineken indult el hazafelé. Észrevette ugyan a szembe jövő vonatot, valószínűleg el is lépett előle, de a szele elsodorta. Az esésnél a fejét ütötte be, ebbe halt bele – meséli Julika. Amikor arról kérdezem, hogyan tudta feldolgozni férje halálát, a válasz egyszerű: nagyon nehéz volt. - A temetésig el se hittem, hogy ez tényleg megtörtént. A temetésre nem is nagyon emlékszik, mert nyugtatót kapott. És ahogy meséli, még utána sokáig. A férjével sokat beszéltek a Bibliáról, a hitről, Istenről. Tudta, hogy félt a haláltól. - Amikor meghalt, sokáig nem tudtam, hogy mi történhetett vele – meséli Julika.  Hosszú ideig nem tudott belenyugodni abba, mit érezhetett a férje, amikor meghalt. Mint meséli, az Úr kegyességének érzi, hogy egy éjszaka álmot bocsájtott rá. Megjelent a férje, aki azt mondta neki, hogy ne féljen és ne idegeskedjen, mert semmit nem érzett, szinte átrepült az egyik életből a másikba. Ez hozott számára megnyugvást.