• Született 1930-ban Cégénydányádon, lelkész apja szolgálati helyén.
• Elemi és polgári iskoláit szintén szatmári településeken járta: Cégénydányádon, Kocsordon és Mátészalkán.
• Debrecenben a Dóczy Református (Leány)Gimnáziumban érettségizett 1948-ban.
• A teológiát is Debrecenben végezte, 1954-ben kapott lelkészi oklevelet.
• 1954 egyben házasságkötésének éve is, sőt beiktatásuk is első közös szolgálati helyükön: Csengerújfaluban Nagy Ferenccel együtt, akinek haláláig, 55 évig tartó házasságban éltek.
• 1962-1980 között a nyírségi Nagydobos községben szolgáltak Ezalatt hatodik gyermekük is megszületett. Nagyrészt erre az időre esett gyermekeik középiskolai taníttatása a debreceni református kollégiumban.
• 1980-1994 Hajdúböszörmény. 1994-es nyugdíjba vonulásáig a Hajdúböszörmény-Kálvin téri gyülekezet lelkésze és kántora.
• 1994-től mindmáig a gyülekezet aktív tagja, de gyülekezeti szolgálatot most már nem státus vagy beosztás alapján, hanem önkéntesként vállal. A Gondviselés Háza idősotthonban havonta bibliaórát tart, részt vesz a beteglátogatásban, a gyülekezettől.

Életrajz bővebben:

Kisgyermekkora a Szamos partján mondhatni idilli és vidám volt, szerető családban telt, noha édesanyját születésével egyidőben elvesztette. Négyen voltak testvérek, két fiútestvére már új "édesanyjától" született. Hitben és egyházban nevelkedett, de a gimnázium elvégzése után - irodalmi és természettudományos érdeklődése mellett - személyes hitének keresése az "ébredés" időszakára esett, s ennek megtalálása a pályaválasztást is eldöntötte. Ebben nővérével barátnőként és testvérként is együtt gondolkodtak: Katalin tanítónő lett, Lenke pedig a teológiára iratkozott be.

Az 1950-es évek elején a diktatúra korlátozott egyházi lehetőségei között is, teológiai hallgatóként legációkban és evangélizációs alkalmakon különösen is megismerték a szolgálat örömét és életre szólóan  elköteleződtek hivatásukban. A nőhallgatók a diakóniával is kapcsolatba kerültek, fogyatékos gyermekek és felnőttek szószerint ágy körüli szolgálatában is kipróbálhatták hitüket és erejüket. Sipos Lenke ebben is el tudta volna képzelni életét, de hamar megismerkedett Nagy Ferenccel, későbbi férjével, akivel három évig jegyben járva egészen másfajta életre készülhetett.

A szolgálat első két évtizedében a gyermekek ellátása mellett - fizetett állás nélkül - mintegy segítőtársként, mégis önállóan tudott résztvenni a gyülekezeti munkában: igehirdetés, kántorság, családlátogatás, gyermekmisszió és minden más. A diktatúra, az erőszakos téeszesítés korszakában a falusi emberek közül sokan elszegényedtek és megkeseredtek, nagy szeretetre, hűségre, együttérzésre, és bizony jó humorra, belülről fakadó derűre volt szükség ahhoz, hogy az az emberek bizalmát megnyerjék Isten felé, hogy rátalálhassanak a vígasztalás, életerő valódi forrására. Ennek érdekében lelkipásztorként támogattak minden szép régi szokást, vagy újat teremtettek, amit az emberek tartalmas közösségként tudtak megélni: karácsonyi kántálás, felnőtt betlehemezés, húsvét hajnali istentisztelet, bibliás húsvéti versek, beregi (keresztszemes) hímzés, csigacsinálás stb.

Később, leginkább Hajdúböszörményben a Kálvin téri gyülekezetben - noha közben unokái is születtek, akik gyakran rá voltak bízva - teljes értékű lelkészi munkát végezhetett (1981-től a nők számára is engedélyezve lettek a sakramentális szolgálatok: keresztség és úrvacsora szertartása) megnövekedett lehetőségekkel és kötelezettségekkel. Mindezekre - a tudásbeli és gyakorlati felkészültség mellett - kétségtelenül a naponkénti közös igeolvasásból és imádságból merítette a szükséges és elégséges erőt. A fizikai erőt akaratereje, fegyelmezettsége, talán parasztőseitől örökölt szívóssága is megtámogatta. Több ezer kilométerre is rúghat, amennyit kerékpárral a Középkertbe és a szolgálat során máshová tekerve megtett, akárhányan voltak is ott kíváncsiak Isten Igéjére.

Kevésbé mérhető, de nem kevésbé fontos az az imádságos és érdeklődő háttér, amelyet nyújtani tud kiterjedt családja minden tagjának (gyermekein kívül ideértve azok házastársait, gyermekeit, az unokák barátait, házastársát, stb.), de a gyülekezet tagjainak, egészének is, mindmáig szívén hordozva annak örömeit és égető gondjait egyaránt. E láthatatlan háttér nélkül - és tudja, hogy ebben nincs egyedül, más is imádkozik! - minden bizonnyal gyatrább, gyengébb lenne a közösség összetartó ereje családban és gyülekezetben ugyanúgy.

Nyugdíjba vonulása óta - két évtizednél is hosszabb ideje - nem szűnő figyelemmel követi a gyülekezeti élet eseményeit, tanácsaival, sok évtizedes lelki tapasztalataival - amennyiben erre kérik -, buzdításaival segíti a presbitereket, a gyülekezet ifjabb és idősebb tagjait, látogatja az otthonukból már kimozdulni nem tudó, de a közösség után vágyó, többnyire sajnos beteg embereket. A Gondviselés Házán kívül, ahol rendszeresen tart bibliaórát, más idős otthonokban is felkeresi (utóbb már inkább maga is autós segítséget igénybe véve) azokat, akik rövidebb-hosszabb ideig olyan ápolásra szorulnak, melyet családjuk nem tud otthon biztosítani számukra. A heti imaórán és az utóbbi években alakult beteglátogató körben is gyakran jelen van, hogy megtudja, ki milyen terhet hordoz, miként lehetne imádkozni érte, segíteni rajta...

Külön érdekesség, hogy májusban kerül sor erre az alkalomra: Nagy Ferencné és férje mindketten májusban születtek, eljegyzésük, házasságkötésük, első beiktatásuk is májusban volt, sőt gyermekeik fele, azaz a hatból hárman is májusban születtek, ezáltal ez a hónap különösen is kedves számára.

Vissza az "Idősügyi konferencia a reformáció jegyében" c. cikkhez