„Mindenre van erőm a Krisztusban…” (Fil 4,13)

 „…ha újra kellene választanom, én akkor is ezt az utat járnám.”

 

Harminc év balmazújvárosi lelkipásztori szolgálat és tizenhét év Hajdúvidéki egyházmegyei esperesi szolgálat után nyugdíjba vonul Szabadi Árpád. Ez alkalomból tekintettünk vissza a hit útján való elindulásra, szolgálati évekre, eseményekre, idéztünk fel kedves arcokat, testvéreket a hitben, emlékeztünk örömteli és embert próbáló időkre, áldásokra. 

Elégedett-e esperes úr, ha visszaemlékszik a szolgálat éveire?

Egyrészt elégedett vagyok, másrészt, ha más szemszögből nézzük, akkor azt gondolom, hogy soha nem mondhatjuk azt, hogy mindent megtettünk. Tudom én is, hogy több mindent lehetett volna másképpen, jobban tenni. Mindazonáltal hálával tudok visszagondolni az itt eltöltött 30 évre.

 

Milyen élményei, megtapasztalásai voltak, amelyek elindították a hit útján?

Isten vezette az életemet. Két és fél éves koromban olyan betegséget kaptam, amely miatt tulajdonképpen az orvosok is lemondtak rólam. Maga az is csoda, hogy élek, hogy megmaradtam. A Debreceni Református Kollégium Gimnáziumában - amely akkor az egyetlen református gimnázium volt - egy bibliaóra alkalmával, eszembe jutott az az Ige, amit a szüleim is sokszor elmondtak, hogy keresztelésem alkalmával kaptuk: „Minden elsőszülött az Úrnak szenteltessék!” (2 Móz 13,2) Mivel a családban én vagyok az elsőszülött, ez az Ige nagyon megérintett engem. Elgondolkoztam, hogy azok után, ami velem történt, miért is élek, hogyan élhetek? Egészen addig, amíg el nem kerültem otthonról, nagyon szigorúan diétáznom kellett, és kérdés volt egyáltalán, hogy mi lesz velem a Kollégiumban? Mi lesz, ha újra visszajön a betegségem? De soha nem jött vissza. Ez az a kegyelem, amely engem vezetett az életem során. Eztán nem volt kérdés, hogy a teológiára megyek. Ha újra kellene választanom, én akkor is ezt az utat járnám. Az életemet Istentől kaptam, és hálával tartozom érte.

 

Voltak -e példaképei a hitben járást illetően?

Gyermekkoromban a szüleim voltak. Ők igét hallgató, templomba járó emberek voltak. Rendkívül puritán körülmények között éltünk, egyetlen szobában laktunk. Minden este, miután lekapcsoltuk a villanyt, a Református Énekeskönyvből énekeltünk, így aludtunk el. Nálunk ez természetes volt. Így aztán, mire a gimnáziumba mentem, szinte minden éneket ismertem. A szomszéd faluban volt egy nagyon kedves lelkipásztor, akit Róka Lajosnak hívtak. Ő egy nagyon okos ember volt, egyedül élt, és nála járva sokszor rácsodálkoztam arra, hogy lehet egy életet odaáldozni az Isten országának ügyéért. Eszembe jut a gimnáziumi vallástanárom, Virág Laci bácsi, aki egy nagyon aranyos ember volt. Külön foglalkozásokra, beszélgetésekre is jártunk hozzá, mert vele mindenről lehetett beszélni, ami a korosztályunkat érdekelte. A teológián Módis László héber professzor tisztasága, karakánsága, és őszintesége ragadott meg, és Varga Zsiga bácsi családias órái, a sok beszélgetés vele. Ők nagyon sokat jelentettek nekem.

 

Első szolgálati helyén Tiszaszentmártonban tizenhét évet töltöttek. Hogyan kezdődött?

Abban az időben nagy volt a lelkészhiány. Negyedéves teológus voltam, amikor kirendeltek Tiszaszentmártonba. Ez egy átmeneti állapotnak indult, mert arról is szó volt, hogy Debrecenbe a Nagytemplomba mehetek majd, mint orgonista segédlelkész Sepsy Károly mellé. Majd valamilyen okból ez elmaradt, és ott maradtam Szentmártonban. Sokáig úgy gondoltam, hogy az én irányom a zenei vonal lesz, de meg kellett látnom, hogy nem így van, nekem más feladatot szán az Úr. Amikor Szentmártonba kerültem az akkori esperes azt mondta a gyülekezetnek, hogy vagy építenek új parókiát, és lesz lelkészük, vagy ha nem építenek, nem lesz. És a gyülekezet önerőből felépítette a parókiát, amelynek minden munkájában én is részt vettem. Aztán később is folytatódtak az építkezések, szintén önerőből - nem volt még akkor pályázat - imatermet, ravatalozót építettünk, templomot renováltunk. Kicsi, de élni akaró gyülekezet volt. Nagyon szerettünk ott lakni. Nem volt könnyű számunkra onnan eljönni. Egy áldozatkész, igét szerető, ragaszkodó nép volt. Nem egy családra volt igaz a Szentírás mondata: „Én és az én házam népe az Úrnak szolgálunk.” (Józs 24,15) Különleges volt az a szeretet és igyekezet is, amelyet az a kedves család tanúsított irányomba, akiknél addig laktam, amíg fel nem épült a parókia. Hálával gondolok rájuk, mert az ott töltött évek alatt mindig számíthattunk rájuk. Hálával gondolok a presbitériumra, a gondnokokra, akikkel ott együtt dolgoztunk. Felejthetetlen emlékek a betegúrvacsorák, ahol egy-egy háznál öt-tíz ember gyűlt össze, várva az úrvacsorára, és addig ők böjtöltek, nem ettek semmit, amíg a szent jegyeket magukhoz nem vették. És volt, hogy csak késő délután értem oda egy-egy helyre. Nagyon meghitt alkalmak voltak azok! Ha mostanában néha elmegyek Szentmártonba - mint ahogy nemrég voltam is egy ünnepség alkalmával - a valamikori konfirmandusaim rögtön jönnek hozzám. Jó látni őket! Amikor ott szolgáltunk, akkor indultak be a gyerekalkalmak, hittanórák, táborozások, biciklitúrák… De hálával gondolok az ottani szolgatársakra, lelkészcsaládokra, akikkel minden héten összejöttünk, beszélgettünk. Nagyon jó szolgatársi kapcsolatban voltunk egymással. Sokat kellett pedig dolgoznunk a lelkészi feladatok mellett is. Akkoriban a lelkészi fizetés nagyon kevés volt. A presbitérium nekem is azt mondta: „Tiszteletes úr, a gyülekezet egy hold kertjébe száz almafát telepítünk, tessék megtanulni gondozni, és ebből lesz fizetés-kiegészítés.” El is várták egyébként az ottaniak, hogy a pap is dolgozzon, ilyen értelemben ne lógjon ki közülük.

 

Elég éles váltás lehetett ezután ide, az alföldi gyülekezetbe jönni. Egészen más mentalitású az itteni ember. Milyen tervekkel érkezett esperes úr?

Amikor teológusok voltunk, az ünnepi legációk következtében az fogalmazódott meg bennünk, hogy kerüljünk bárhova lelkésznek, csak az alföldre ne. Volt egy idős lelkész Békésben, aki azt mondta nekem, hogy ha ő nyugdíjba vonul, akkor szeretne majd engem látni a gyülekezetben. Én akkor nemet mondtam, bár nagyon szerettem, tiszteltem idős kollegámat. Aztán később majdnem szeghalmi lelkipásztor lettem. Az akkori püspök úr minden áron engem akart odahelyezni. Írtam egy kérvényt az akkori főjegyzőnek, és annak a bizottságnak, akik a lelkészi elhelyezésekben határoztak, hogy én semmiképpen nem szeretnék elmenni Tiszaszentmártonból Szeghalomba. Elfogadták. Aztán még később jött Vad Zsigmondnak a hívása. Én először neki is azt mondtam, hogy nem jövök, de ő arra kért, gondolkozzak. Emlékszem még a bemutatkozó szolgálatom után is, amikor itt aludtunk - akkor itt a központban volt a disco - egész éjjel nem tudtunk pihenni. Mondtam a feleségemnek, hogy menjünk haza, ez itt nem a mi világunk. Aztán azt mondtam magamban a meghívás alkalmával, hogy ha akár egy „nem” lesz a szavazatok között, akkor nem jövünk. Nem volt nem. És még ezután is kérdéses volt számomra, hogy kell-e jönnöm, vagy nem. Aztán éppen Hután táboroztunk fiatalokkal, amikor egy reggel kinyitottam a Bibliám, és megdöbbenve olvastam az igét: „Menj be a városba…” Azonnal telefonáltam Vad Zsigmondnak, hogy jövök Újvárosra. Így kerültem én ide. Valóban egy egészen más vidék ez, más emberekkel, mint Szabolcsban. Az ottani emberek azonnal nyitnak mások felé, közvetlenek, míg itt egy sokkal zártabb világot találtam. Viszont azt tapasztaltam, ha az itteni ember megnyílik, akkor nagyon tud ragaszkodni és szeretni. Ahogy vártak bennünket, már az fantasztikus volt: egy tükörfényes parókia várt, vagy 20-25 asszonytestvér süteménnyel, és más finomságokkal fogadtak bennünket. Ez egy nagyon pozitív indulás volt számunkra.

Más lett itt az élettempó. 1990-ben indult a hitoktatás, amit a feleségemmel együtt végeztünk. Először csak néztek ránk, mintha az űrből jöttünk volna, mit akarunk mi itt? Aztán az oviban is elindultak a hittanórák. Volt, ahol szeretettel fogadtak bennünket, de volt olyan is, amikor éreztük, hogy csak megtűrnek bennünket. A sok hittan óra mellett évente több, mint száz temetés volt. Nem egyszer megtörtént, hogy hittanóráról temetésre, vagy pont fordítva kellett menni. Nem volt szabadidő, pörgés volt, más életritmusunk lett.

De azt is el kell mondanom, hogy itt is olyan presbitériumokat, olyan gondnokokat kaptam, akikre lehetett számítani, akikkel nem kellett vitatkozni. Nem felejtem Nagy Laci bácsit, aki mindig precízen, pontosan vezetett mindent. Tekintélye volt mindenki előtt. Őszinte, tiszta ember volt, mint a többi régi öregjeink. Ők voltak a kommunista rendszer hősei, akik vállalták a hitüket, annak ellenére, hogy többet közülük megbélyegeztek a munkahelyén is, de ők hűségesek maradtak. Egy lelkész számára mindig meghatározó az a legszűkebb közösség, akikkel együtt kell dolgoznia. Hálát adhatok mindazokért, akikkel itt Újvároson együtt dolgozhattam, gondolkodhattam. Hálával gondolok Csige Jani bácsira, aki nagyon kedves, barátságos, ám szigorú ember volt. De ugyanígy gondolok Csobán Lajosra, akivel sokat küzdöttünk, dolgoztunk együtt az akkor elinduló Idősek Otthona építése ügyében, ingatlan visszaigényléseken. A németfaluból Árva Feri bácsira, Ujj Imre bácsira, akik más-más habitusú emberek voltak, de az ügyért elkötelezettek voltak. De említhetném még azokat az idősebb asszonyokat, akik jöttek tésztát, csigát csinálni, akikkel jó volt együtt lenni, vágyakoztak az ige után, a hűséges presbiterjeinkre, akikre mindig számíthattam: Cselei Sanyi bácsira, feleségére Zsuzsika nénire, aki a motorja volt az akkori asszonykörnek, és mindazokra, akik már elmentek a minden élők útján. Emlékszem még, amikor féltve kérdezték: „Mi lesz itt, ha mi már nem leszünk?” Mondtam nekik akkor is, most pedig tapasztaljuk, hogy Isten mindig elvégzi, hogy legyen itt gyülekezete.

Amikor az ember számvetést csinál, így három évtized után, akkor én ezt azzal a hitvallással teszem, hogy tenyerén hordozott az Úr. Újvárost ugyan „kis Moszkvaként” emlegették, mint ahogy itt a környéken több települést is, de mégis sokakkal megtaláltuk a közös hangot, jó kapcsolatba kerültünk, olyan emberekkel is, akik nem voltak vallásosak. Sok segítséget, támogatást kaptunk tőlük is.

 

Mi volt, (mik voltak) ami nagy kihívást jelentett, ami sok imádságba, imaharcba került?

Az egyik legnehezebb időszak az volt, amikor az Idősek Otthonának az első részét építettük. Visszaigényeltük az akkor már életveszélyesnek minősített németfalusi iskolát, aminek aztán sok anyagát fel is használtuk az építkezésnél. Negyvenen jelentkeztek abba a hat szobába, amelyek először álltak az idősek rendelkezésére. Aztán egyszer csak sorra mondták vissza a jelentkezést, mert elijesztették őket, vagy ők maguk ijedtek meg. Nagyon új volt ez még akkor. Nem tudtuk kifizetni a vállalkozót… Ez a két hét egy olyan időszak volt, amikor aludni sem tudtam. Állandóan az gyötört, hogy belekezdtünk valamibe, amit nem tudunk véghezvinni. Igaza lesz a gúnyolódóknak, akik addig is megszóltak minket sok mindenért, és hát ott vannak azok az idősek, akik viszont számítottak ránk. Hitelt sem tudtunk felvenni… A feleségem is nagyon komolyan aggódott akkor, hogy rámegy az egészségem. A presbitériummal kellett komolyan beszélnem… Ekkor jött egy olyan dolog, amit már említettem is, hogy teljes mértékben számíthattam rájuk, a törődésükre, hűségükre. Az ügy mellé álltak. És összejött a pénz. Isten kisegített minket ebből a gödörből.

Nehéz volt az is, amikor először próbáltuk az iskolát indítani a 90-es évek elején, és ami akkor nem is valósult meg. Áldott emlékű Bátori Gáborral beszélgettünk erről sokat, és gondolkodtunk együtt. De olyan ellenségeskedés fogadta ezt a kezdeményezést, szinte idegen testként kezelték ezt az ügyet, hogy akkor nem is jöhetett létre iskola. Pedig 200 családnak már nálunk volt a szándéknyilatkozata, hogy hozzánk hozná a gyermekét iskolába. Isten ez ügyben megtanított várni. Egészen 2011-ig, hogy református iskola indulhasson. Nem ment ez sem könnyen, de létrejöhetett mégis.

A szolgálatok területén a legnehezebb az volt, amikor gyermeket kellett temetnem. Jöttek a kérdések is: „Hol van ilyenkor a jó Isten? Hogy engedhet meg ilyet?” És ezeket meg kellett válaszolni. Abban a néhány percben olyan vigasztalással kellett megszólalni, ami több attól, mintsem hogy ott valamit el kell rendezni, el kell végezni. Nagyon nehéz volt eltemetni az édesanyát a két gyermekével, akik a refibe jártak. Rettenetes volt. Azt mondja az ige az egyik helyen: a sátán, mint ordító oroszlán széjjel jár, és keresi, kit nyeljen el. (1Pét 5,8) Ennek az igazságát látni, rettenetes volt.

Aztán volt olyan is, amikor a halál, a veszteség felett, mégis hálát tudtunk adni, mert aki elment súlyos betegség következtében fiatalon, azalatt megtért, átadta az életét az Úrnak. És boldogok, akik az Úrban halnak meg. (Jel 14,12) Emlékszem azt mondta, hogy ha nem ismerte volna meg az Urat betegsége alatt, nem is tudta volna úgy végig vinni, megélni a bajt, ahogy mégis megtehette Istennel.

 

Esperes úr egy személyben férj, apa, nagyapa, (nagycsalád) lelkipásztor, intézményvezető, esperes, zsinati tag, egyházkerületi főszámvevő, nyugdíjintézeti bizottsági tag, gazdasági bizottsági tag… Hogy lehetett ennyi területen egyszerre helyt állni? Hogy lehetett bírni mindezt?

Számtalanszor megtapasztaltam, megtapasztaltuk azt, hogy „…mindenre van erőm a Krisztusban.” Nem is lehetett volna mindezt enélkül. Volt olyan, hogy egyszerre két gyermekünk volt kórházban… Megajándékozottnak érzem magam sokszorosan, amikor a feleségemre gondolok, mert az ő hűsége, lelki tartása, türelme nélkül nem lehetett volna mindezt végezni. Benne egy olyan társat kaptam, akire mindig számíthattam. Sokszor vittem haza a szolgálatok gondját, baját, és ő mindig megértő volt. Nélküle, a családom nélkül nem ment volna. Hála Istennek ők mindig egy regeneráló központ (voltak) számomra. Nagyon jó az, hogy mi nagycsaládként most is együtt lehetünk, hogy a gyermekeink gyülekezeti tagok, presbiteri tisztséget töltenek be, hitben élők lettek. Ez sokat jelent nekem, nekünk.

Az Idősek Otthona még úgy indult, hogy nem én voltam az intézményvezető, mert úgy gondoltam, hogy ez nem az én feladatom lesz. Persze, mint fenntartónak felelősségem volt, ugyanúgy „képben kellett” lennem nekem is. Aztán bizonyos bonyodalmak következtében teljesen át kellett vennem a vezetői tisztséget az Otthonban is. Így láttuk a legjobbnak. Ez óriási plusz feladatot jelentett a lelkipásztori szolgálatok mellett. Közben folyamatosan építkeztünk, bővítettük az intézményt, annak minden velejáró gondjával-bajával bölcsen kellett bánni. Ahhoz, hogy jól működjön egy intézmény, jó szakemberek kellenek minden területére. Hála Istennek megtaláltuk őket, és el tudom mondani, hogy jó csapattal dolgozhattam együtt. Az első intézmény volt ez Újvároson, az első az egész környéken, és meghatározó volt.

És az esperesi szolgálat: 17 évig volt rám bízva 30 gyülekezet és negyvenegynéhány lelkész ügyes-bajos dolga. Nagyon sok nehéz helyzetet kellett megoldanunk, sokszor olyan patt helyzetekbe kerülve, hogy tudtuk, valakit bántani fog, valakinek nem esik majd jól a döntésünk. De dönteni kellett, és nem lehet mindig úgy, hogy mindenkinek jó legyen. Itt is érvényes az, hogy ha olyan segítőtársakat kap az ember, egyházmegyei gondnokot, a tanácstagokat, akikkel együtt tud működni, mindent megbeszélni, sokat jelent. Egyébként rengeteg időt elvett az esperesség a gyülekezeti szolgálatból. Részben nagy teher volt, másrészt viszont bővítette az én látásomat. Sokat tanultam esperességem idején. Aztán az esperességből következően jött a többi tisztség és feladat. Egyik hozta a másikat.

Akarva-akaratlanul, mint intézményvezető bekerültem a református diakóniai intézmények hálózatába, s lettem püspöki kérésre alelnök. Ez is egy plusz feladat volt. Aztán ott volt az egyházkerületi főszámvevői szolgálat szintén püspöki kérésre. Ez is nagyon fontos és felelősséggel járó munka volt. Ezután, mivel zsinati tag is lettem esperesként, ott is jött két olyan tisztség, ami még több időt és energiát igényelt, mert a zsinati üléseken kívül még többször el kellett utazni Budapestre ezen tisztségek ügyében.

2011-ben indult az iskolánk, ami egy újabb kihívás lett. Hálás vagyok Eszenyi Balázs volt egyházmegyei gondoknak, aki elvállalta az iskola beindítását az első évben igazgatóként. Az előbbi tisztségekre visszautalva mondhatom, hogy jó, ha az ember úgymond „tűzközelben” van, mert ezért tudtuk megvásárolni tulajdonképpen az iskolát. Ebben az egyházkerület volt nagy segítségül számunkra. Az iskola indításával az vezérelt bennünket, hogy legyen egy olyan alternatív oktatási intézmény Újvároson, amely pluszt tud nyújtani lelkiségében, a nevelésben. És persze reméltük/reméljük, hogy ezzel egy újabb lehetőség nyílik többeket (szülőket, pedagógusokat) is megszólítani Isten üzenetével.

Ez mind nagyon nagy összeszedettséget igényelt. Hivatalos munkaidőt nem ismertem, és ez nem jelentett bajt, gondot számomra. Nem éreztem erő felettinek mindezeket. Ha kérünk, akkor kapunk tényleg mindenhez erőt, bölcsességet, türelmet, áldást. „Mindenre van erőm a Krisztusban…”

 

És ha mégis adódott szabadidő, mi jelentette, jelenti a feltöltődést, kikapcsolódást esperes úr számára?

A gyerekekkel, unokákákkal töltött idő mindig sokat jelent. Az utóbbi külön öröm. Amíg a gyerekeink kicsik voltak, nem nagyon tudtunk utazni, kimozdulni. Aztán később, ha időnk engedte elmentünk kirándulni. Jártunk Németországban, Hollandiában, Luxemburgban, Olaszországban. Hála Istennek olyan helyekre is eljutottunk, ahova nem is gondoltuk volna, pl. a Szentföldre, kétszer is. Kikapcsolódást nyújt kint a kertben dolgozgatni, ahol az ember egy kicsit tud csendben lenni, elgondolkodni, regenerálódni. Aztán a zene… amikor oda tudok ülni az orgona mellé, az nagyon jól esik.

 

Soha nem gondolt arra, hogy visszamenjen a szülőföldre (Dunántúl, a Balaton vidéke)?

Érdekes módon, nem. Az életem, életünk itt teljesedett ki. Persze, ma is nosztalgiázom, ha a Dunántúlra, vagy a szülőfalumba Szabadhídvégre utazunk… Azt gondolom, nem az a lényeges, hol lakunk, hanem az, hogy ahol vagyunk, ott jól érezzük magunkat. Nem akartam az alföldre kerülni, még gondolni sem, és mégis így alakult, hogy itt találtunk otthonra is. Így van ez rendjén. Isten elvégezte ezt is bennünk.

 

Milyen tervei vannak esperes úrnak a nyugdíjas évekre? Vannak -e nagy tervek?

Szívesen segítek ezután is, amiben tudok majd mind egyházmegyei, mind gyülekezeti vonatkozásban is az utánam következőknek. Erre már kaptam is felkérést. Van egy kis kertünk és van elképzelésem, hogy ott mi mindent szeretnék majd kialakítani. Célunk az, hogy a gyerekeinkhez többet, többször tudjunk elmenni. És gondoltam arra is, hogy 1990-től megírom a gyülekezetünk történetét… Van mire visszagondolni. Sokan kérdezték tőlem, hogy nem fogok-e unatkozni, ha nyugdíjba megyek? Biztos, hogy nem fogok.

 

Ha lehet a sok kedves bibliai ige közül egyet-kettőt kiemelni, ami meghatározó volt, ami sokszor visszaköszönt az évek, a szolgálatok során, melyiket említené esperes úr?

Pál apostolnak a Filippibeliekhez írt leveléből, amit már többször is említettem: „Mindenre van erőm a Krisztusban, aki megerősít engem.” (Fil 4,13) Számtalan ige van, amelyek bizonyos helyzetekben eligazítottak. Ez egy nagyon fontos dolog, hogy az ember találjon rá és fogadja el az eligazítást. Vannak nehéz idők a szolgálatokban, az emberi kapcsolatok területén, amit nem könnyű kezelni, és ilyenkor jól jön az útmutatás. Minden embernek, egy lelkipásztornak meg főleg szükséges a lelki regenerálódás, mert különben nagyon megterheltté tud válni, és hogy tudna másokon is segíteni? Tudni kell letenni a terheket, és hinni abban, hogy aki elkezdte bennünk a jót, az el is végzi. (Fil 1,6) Ez is sokszor adott erőt, mind gyülekezeti lelkészi, mind esperesi szolgálataim között. „Minden gondotokat őrá vessétek, mert neki gondja van rátok.” (1Pét 5,7) Egykori záhonyi lelkipásztor testvérem mondta, aki még a szentmártoni évek alatt volt jó barátom, bár jóval-jóval idősebb volt nálam: Tudod, a lényeg az, hogy az ember lelke jó kapcsolatban legyen Istennel.

 

Van-e valami üzenete, tanácsa az utódok számára?

Hadd idézzem az előbb említett igét újra: „Minden gondotokat őrá vessétek, mert neki gondja van rátok.” (1Pét 5,7) Ha valaki alázattal, őszintén dolgozik egy gyülekezetben, és ezt a presbitérium, a gyülekezet érzi, akkor rendben van. A legfontosabb, hogy odaszánt élettel végezzük a ránk bízott feladatokat. Ami a mi dolgunk, azt végezzük el, és az Úr is elvégzi értünk, amit kell.

Baloghné Hajdú Krisztina

beosztott lelkipásztor