Az élet minden területén érzi a Teremtő gondviselését Csige Lászlóné. A Nagyhegyesi Missziói Református Egyházközség gondnoka jól látja életében az Úr munkáját, és azon dolgozik, hogy a családjában és a gyülekezetében végzett szolgálatával mondjon köszönetet a Jóistennek.

Csige Lászlóné Margitka 1980-ben költözött Nagyhegyesre, Erdélyből, miután férjhez ment. A faluban akkor még nem volt templom, házaknál vagy a művelődési központban gyűltek össze a hívek az alkalmakra. „Nem kaptam erős vallású neveltetést, mert édesapám nem járt templomba.” Ennek ellenére már gyermekkorától kezdve meghatározó volt életében a hit. Nagyhegyesen is mindig eljárt az alkalmakra. Nagy öröm volt, amikor 1995-ben felépült a templom. „Kis közösség vagyunk, mindössze 20-25-en járunk rendszeresen az istentiszteletekre, de nagyon bensőséges. Számomra többet ér, hogy kevesebben ugyan, de igazi lelki közösséget alkotunk.”  

Margitka idén kezdte meg a gondnoki szolgálatot a gyülekezetben. Előtte hat évig volt presbiter. Amikor felkérték gondnoknak, először tiltakozott, nem érezte magát megfelelőnek a feladatra. Egy vasárnap hozta a fordulópontot. A templomból hazafelé menet döntötte el, hogy elvállalja a tisztséget. Úgy érezte, akkor nem is lenne keresni valója a közösségben, ha ő ezt visszautasítaná. „Olyan boldogsággal árasztott el engem az a séta hazafelé, hogy már alig vártam a következő vasárnapot, hogy bejelenthessem, elvállalom. Másabb most már az életem, még többet foglalkozom a hitélettel.” Margitka sokszor beszélget olyanokkal, akik még nem tagjai a gyülekezetnek, de érzi bennük a késztetést. Azt vallja, így tud a leghatékonyabban és a leghitelesebben a közösségbe hívni másokat. Több beteg, magányos testvérhez jár el a faluban rendszeresen, akiknek segít, beszélget velük. Idén nagy feladatnak érzi a gyülekezeti ház felújítását, amit most vásárolt a közösség. „Úgy érzem, hogy nekem, gondnokként egyházépítőnek kell lennem, meg talán védőnek is. Amit felépítünk, azt meg is kell védjük, hogy megmaradjon. De sokat kell még tanulnom.„ Példaként áll előtte az előző gondnok, aki mindent megtett a gyülekezetért. „Nagyon jó érzés, hogy mindig bővülünk, ha csak egy-egy új ember jön is el a templomba, annak is nagyon örülünk. Fontos feladatunk, hogy bátorítsuk azokat, akik szeretnének ellátogatni az istentiszteleteinkre. Azok, akik így jönnek el, megmaradnak a gyülekezetben.” – meséli.  

Amikor a családja hitéletéről kérdezem, kissé mintha szomorúan válaszolna. „Nekem felelősségem van abban, hogy a gyermekeim nem gyakorló hívők. Talán ha szigorúbb lettem volna, illetve ha a férjem példáján is azt látták volna a gyermekeink, hogy mi minden vasárnap megyünk a templomba, akkor nem így alakult volna. Megfogadtam, attól kezdve, hogy én a kis unokámnak meg tudom fogni a kezét, onnan kezdve én mindent megteszek az ő hitbeli neveléséért. És úgy látom, hogy a Jóisten is akarja, hogy őt magammal vihessem az alkalmakra.” Mint mondja, látja az Úr munkáját a kis lelkében. „Remélem, hogy benne lesz később is a vágy, az Ige hallgatására.” Margitka mindig buzdítja az asszonytestvéreket, hogy hozzák ők is az unokáikat az istentiszteletre. „Azt mondják, azért nem hozzák őket, mert zajt csapnak, és nem ülnek meg egy helyben. De én azt mondom, hogy ha nem visszük el a gyereket kicsi kortól, akkor soha nem szokja meg. Mert ma nem olyan világban élünk – tisztelet a kivételnek – hogy otthon beszéljenek Istenről.”

Amikor arról kérdezem Margitkát, hogy mit jelent az életében Isten, gondolkozás nélkül jön a válasz: támaszt. Mint mondja, akármilyen bajban van, Ő mindig segít. „Korábban aggódós típus voltam. Pedig aki Istenben hisz, annak nem szabad aggódni, azt gondolom.” 2004-ben halt meg az édesanyja, Erdélyben. Úgy érezte, nem töltöttek elég időt együtt, mert messze éltek egymástól. „Gyerekkoromban mindig azt mondtam, ha meghalnak a szüleim, akkor világ vége lesz, akkor én is meghalok. Amikor elment édesanyám mégis azt éreztem, olyan erőt adott a hitem, hogy méltósággal tudtam ezt viselni.” Az édesanyja mindig azt mondta, ő úgy szeretne meghalni, hogy lefekszik este, és reggel nem kel fel. Így is lett - meséli. „Én akkor azt mondtam, hogy így akarta a Jóisten. Másképp dolgoztam fel a halálát, mint a másik két testvérem. Tisztelettel, kegyelemmel és teljes megnyugvással fogadtam el, hogy anyukám meghalt. Akkor éreztem, hogy erről az útról nem szabad letérni, csak tovább erősödni benne.” – mondja csendesen, de erős hittel Margitka.         

Komorné Csernáth Erzsébet