Csípős hajnalok, a reggeli ködön átszűrődő nap sejtelmes fényei, késő délután a kéményekből az ég felé nyújtózkodó füst illata, a léptek alatt a száraz falevelek suttogása, a napról napra változó színes kép, melyet az őszi erdő fest, az éretten mosolygó szőlőszemekről lecseppenő hajnali harmat. Mindenhol otthagyja lábnyomát az ősz.

Emlékszem, amikor gyermekkoromban összegyűlt az egész család a nagyszülőknél, szüretelni. A felnőttek jókedvűen beszélgettek, mi, gyerekek önfeledten játszottunk, szaladgáltunk. Emlékszem a kis puttonyra, amit a hátunkra vehettünk. Sorról sorra jártuk a szőlőt, és szedtük, no és persze ettük a fényesen csillogó, hívogató, érett fürtöket a kellemesen simogató őszi napfényben. És a nap végére nem csak a ládák teltek meg, hanem a szívek és lelkek is. A kellemes fáradtságérzés mellé beférkőzött mindenki lelkébe az a megnyugtató melegség, amit a beszélgetések, nevetések, az együtt töltött idő hozott magával. A szőlő mellett ezt is mindenki hazavitte magával, és táplálkozott belőle. A gyümölcs nagy részéből pedig a nagyszülőknél hosszú, türlemes, gondos és fáradtságos munkával bor készült. Emlékszem a pince hordó és bor illatára. Emlékszem nagypapámra a lopóval, amikor valakinek kóstolót adott. Mire az érett szőlőből bor lett, mind gazdagodtunk. Talán felsorolni sem lehet, hogy mi mindennel. Hol vannak ma a nagy családi, baráti szüretek? Hol vannak a közösségek? Aki foglalkozik is szőlővel, napszámosokkal szüreteltet.

Ma a legjobb esetben is termelőtől, de legtöbbször az italkereskedésekben veszünk bort. Amiből (ízre ugyan lehet nagyobb élményt ad, mint a sajátunk itt az Alföldön...) épp a lényeg hiányzik. A közös munka, a várakozás, a lélek. És így van ez az élet más területein is. Készen veszünk mident, miközben kiüresednek a közösségek, a családok, a templomok, a kapcsolatok, és talán mi magunk is. A készen kapott dolgok nagyon kényelmesek, mert egyből használhatjuk. Használhatjuk vagy fogyaszthatjuk akár anélkül is, hogy igazán értenénk hozzá. Használjuk, de nem tudjuk mennyi és milyen munka van mögötte. És az ilyen dolgokat bizony hamarabb eldobjuk. Eldobjuk, nem pedig megjavítjuk. Így van ez sokszor az emberi kapcsolatainkkal is. Ha nem működik, eldobjuk, ahelyett, hogy rendbehoznánk ami elromlott. És mi történik ha valakiben felsejlik a változtatás gondolata? Ki változzon? Ő vagy én? Vajon mi kell ahhoz, hogy valaki eljusson odáig, hogy ne változtatni akarjon, hanem ő maga akarjon megváltozni? Ehhez kell a felismerés, amihez pedig időre van szükség. Időre, csendre, útmutatásra és elmélyülésre. Mindezt hol találhatjuk meg? A természetben, sportban, templomban, vagy épp a szőlőtőkék között. Induljunk el, szüreteljünk!         

Komorné Csernáth Erzsébet