A meghallgatott imádság
Másodszor indul útnak a hajdúszoboszlói egyházközség mikrobusza. Egy héttel ezelőtt a Hajdúvidéki Egyházmegye 6 mikrobuszból álló konvoja rótta a kilométereket a hegyi utak kerülőiben, megpakolva kenyérrel, vízzel, élelemmel, hogy segítse azokat akik nagy szükségben voltak, Martonyi, Szendrő, Felsőzsolca embereit.
Most a gyülekezet közösségének döntésével a háttérben, újra indulunk. Céltudatosan 1 család megsegítésére. A másik családot később keressük fel.
Vasárnap, istentisztelet utáni percek, idősödő férfi cipel egy karton tisztítószert a gépkocsihoz. Személykocsi áll meg, több karton tisztítószerrel. Asszonyok, férfiak érkeznek: ezt a szárazélelmet tessék elvinni. Én egy karton vizet hoztam… Nekem csak ennyi pénzem van, ezt a kicsit is tessék hozzátenni… Rövid idő alatt megtelik a mikrobusz csomagtartója.
Elindulunk, a segíteni-akarás örömével, a „jóttevés” kellemes érzésével. Gyorsan halad a kocsi. Rácsodálkozunk a Tisza árterére, a folyóra… -milyen nagy…? Miskolc előtt letérünk az autópályáról, kis falvakon haladva át. Elcsendesedik a társaság. Ezeket a neveket sokat hallottuk. Gondolatainkban keressük a tv-ben látott képeket. Oh azért egy kicsit talán túloztak, - forog fejünkben a gondolat, de kimondani senki se meri. Alsózsolcához érünk. Egy héttel ezelőtt itt víz állt.., ott hömpölygött az ár…, erre nem lehetett mást látni csak tengert…-mondja sofőrünk, a lelkipásztor. Igyekszünk lelkünkben elképzelni az állapotokat. Most száraz a terület, csak a fák jelzik elbarnult lombjaikkal hogy meddig ért a víz. Aztán megjelennek az elhagyott vagy még ottmaradt homokzsákok, a víz sodorta szemét. Itt éles lehetett a helyzet, -érezzük. Erős, jellegzetes, elhűlt állatok rothadó szaga lepi el a kocsit, innentől kezdve egészen Miskolcig. Meglátjuk az első összedőlt házat, aztán a másodikat, harmadikat. Fel-felszisszen a csapat. Elhagyjuk a falut és átmegyünk a magasra emelt hídon, alatta erős sodrással ugyan, de nem túl nagy folyó hömpölyög. Ez csinálta volna? Felsőzsolca. A döbbenet torokszorító pillanata. Megrepedt, összedőlt házak sora, a tetőkön, ablakokon még az árból felakadt hordalékok lógnak. Autók sokasága mindenütt. Nagy a forgalom. Az utcán, a fájdalom fásultságától megkeményedett arcú emberek jönnek-mennek. Jellegzetes arc, ilyet még nem láttunk soha, sehol egy mosoly, egyetlen-egy sem, de már harag, félelem sincs, csak a nagy semmi. A GPS vezet a keresett címre, de nem mehetünk tovább. Leszakadt az út. Visszafordulunk, másik utat keresünk. Szivattyúznak, a csövek mint egy rongyszőnyeg szálai futnak, szippantják a pincékből, udvarokról a vizet. Megint visszafordulunk. Újabb próbálkozás, újabb sikertelenség. Végül elérünk a D. útra, rendőri kordon. -Segélyt viszünk, kérjük csak egy kicsit engedjenek tovább. Jó, de ugye csak addig mennek? Igen. -Vajon merre mehetnénk?- Mintha óriási lomtalanítás lenne, mindenütt minden, az udvarokon, az utcán. Kiakasztott ruhák lógnak, száradnak mindenütt. Mintha a szeméttelepen járnánk. Jobbra- balra összedőlt épületek. Közöttük újak, „jó állapotban”? Ezeket nem érte volna a kár? Belátva a nyitott ablakokon, összedőlt bútorokat látunk. Mindenütt jellegzetes arcú emberek dolgoznak, „lomolnak”. Megérkezünk. Csengetünk. Ugyanazzal a fásult, fájdalmas arccal jön ki a házból egy férfi. Zavartan néz ránk. Kik vagyunk, mit akarunk? /Nem tudta, hogy megyünk/ Segítséget hoztunk, tisztítószert, élelmet, -bátorítjuk.
-Nincs itthon a lányom, épp most ment el beoltatni magát a fertőzés ellen..., ismétli újra és újra.
-Letehetjük amit hoztunk? Beletörődve bólint. Láncban adogatjuk az adományt. De mintha az élet színének pírja tűnne fel az arcán… Engedélyt kérünk, hogy benézzünk a házba. A konyhafalban újnyi vastag a repedés. Vajon kidől vagy megmarad? A radiátor egy székkel feltámasztva, a csempék peregnek. A szobába belépve lefelé megyünk, besüllyedt a padló, a szekrények bedőlve, kitámasztva… Az udvaron a gépkocsi tárva nyitva, szőnyegei a tetején száradnak, -ez is víz alatt volt. A pincébe nézünk. Már másfél métert apadt a víz! –tetején uborkásüveg, tüzelőfa és egyéb pincében raktározott holmi lebeg. Az udvar tele mindennel, -amit hozott vagy vitt a víz… Nem töltünk sok időt, ahogy jöttünk úgy megyünk. Szemünkben könnyel indulunk Miskolcra, hogy találkozzunk a feleséggel is.
Hétgyermekes család házába lépünk, régi ismerőseink. Ők fogadták be a családot. Nem szóltak a feleségnek sem arról, hogy jövünk. Leülünk a szobában, lassan nyílik az ajtó, sokéve súlyos betegséggel küszködő, rolátorba kapaszkodó, betegágyából felkelt asszony közelít. Örömkönnyei a régi ismerősöknek szólnak. -Hogy jöttetek ide? De jól esik, hogy meglátogattatok! Mondjuk: Zsolcáról jöttünk, a házadból, a férjedtől.
-Hogy van Józsi? Mi van a házzal?-kérdi kapkodva. Kicsit szépítve, bíztatva mondjuk mit láttunk.
-Izgulok érte, mondja- baj van, segítségre van szüksége. Beleroppant a tragédiák sorozatába. Az én évek óta tartó betegségem, az ő balesete, a műtéti hiba miatt sorvadó a keze, munkanélkülivé lett és most amink volt is odavan…
-Segítséget hoztunk. Nagyobb összeget… Kérdő, könnyes szemekkel néz ránk. -Segítséget hoztunk, a szoboszlói gyülekezet adományát. Borítékot adunk át. Könnyekkel küszködve, döbbenten, hitetlenül néz. Megcsípi a kezét: ugye csak álmodom? – kérdi magától újra és újra.
-Nem álmodsz, ébren vagy, írd alá az átvételi elismervényt. Bátorítjuk.
Egy távoli adakozó külön borítékját látva döbbenten ismételgeti: miért gondolt rám? Nem is ismer. Megáradnak a szavai: az Isten áldjon benneteket, az Isten áldjon meg mindenkit aki adta, az Isten áldjon meg érte titeket…. Azt hittem itt a vég, nincs tovább…, amikor kirángattak és kicipeltek a házamból, amikor mindent magam mögött hagytam azt hittem, itt a vég. Valaki felhívott, csak annyit mondott, imádkozz, imádkozz… Azóta éjszakánként felriadok, hogy menekülni kell, itt a víz, -de cseng a fülemben „imádkozz” … A férjem visszament hogy a fosztogatóktól védje amit tud. A lányom tegnap a földön fekve, sírva találta az apját, lelkileg megsemmisülten. Imádkozz, szólt a bennem a belső hang… Isten meghallgatott.
Zokogásba tört ki…, - áldjon meg titeket az Isten. Beleborzongunk amiket mesél a menekülésekről, ezeket a híreket a tv sem közölte… Magunkban mindannyian vele együtt zokogunk, igyekszünk palástolni a sírást.
Nem akarunk sok időt tölteni, indulni kell hazafelé. Imádkozunk. Mit énekeljünk- kérdezem. „Oh ne félj, ne rettegj, én veled vagyok, ím e szó utadra csillagként ragyog, felhők közt mint napfény úgy tör át szavad, nem hagy el Megváltód soha nem leszel magad. Nem soha magam, az Úr így ígérte ezt meg, soha nem leszek magam.”… -Hálával szól mindannyiónk ajkáról az ének.
Szoboszló határát hamar elérjük, alig egy óra a rettenet helyétől. Kitisztul a kocsiban a levegő. Hálát adunk a kánikuláért, a 35 fokért, mert így gyorsabban húzódik vissza víz, hálát adtunk az otthonaink biztonságáért, szépségéért. Hálát adtunk Istennek a gyülekezet adományáért mellyel életet, hitet lehelhettünk egy összetört családba.
AZ Ő NEVÜKBEN IS KÖSZÖNJÜK MINDENKINEK AZ ADOMÁNYOKAT! Takács Tamásné